A szeretet illata

A kis Valentinnek istenadta tehetsége volt. Amikor nyáron felbontották az első vájling zsírjában eltett kolbászt, alig harapott bele a felső kolbász kikandikáló csücskébe, hirtelenjében beleszagolt az edénybe, és kijelentette: penészes az alja. Szülei kíváncsiságtól vezérelve kikanalazták az összes zsírt az összes kolbásszal együtt, és bizony penészes volt az alja. Meg is jegyezte elismerőn Valentin édesapja:

– Fiam, neked szarkereső orrod van!

Onnantól rábízták kis Valentinre az ételek előzetes bevizsgálását: avas-e a dió, kukacos-e az alma, megillették-e az egerek a kukoricát. Ám egy alkalommal már messziről kiszagolta, hogy tűz van a falu másik végén, és hála neki, még csírájukban sikerült a tűzoltóknak elfojtani a pusztító lángokat. Ekkor elgondolkodott Valentin, hogy érdemes lenne kamatoztatni kiváló szaglását az ételeken kívül is, még életeket is menthet vele.

Ezek után a tűzoltóság kézenfekvő volt, de nem tűnt elég izgalmasnak, hiszen mit tudna nekik felajánlani: naphosszat figyeli a széljárást, és várja a füstszagot. Hát ez elég unalmasan hangzik. Inkább a rendőrség! Nyomozások, drogcsempészet, helyszínelés! Sok ilyen műsort látott a tévében, gyerekjáték lenne, a bűnözőket egy ruhadarabjukról vett szagminta után megtalálná bárhol, bármikor. Felkerekedett hát és elhatározta, hogy felkínálja a legképzettebb kutyákéval vetekedő szimatát a közbiztonság védelmének érdekében.

A falu ügyeletes rendőre egy idős, nagybajszú fickó volt. Szájából fűszál lógott, unottan olvasgatta az aznapi újságot a rendőrség tornácán egy rozzant, szúrágta asztal mögött. Valentin megállt előtte, megköszörülte a torkát, hátha felfigyel rá az öreg. Nem történt semmi. A rendőr zörögve lapozott egyet. Valentin érezte a napilap keserű tintaillatát, a rendőrből áradó szúrós dohányszagot, az asztalt vastagon fedő por csiklandozta orrát. És érzett még valamit. Nem tudott rájönni, mi lehet az. Különleges aroma volt, nem éppen kellemes, kicsit nehéz, kicsit dohos, kicsit édeskés, de nem tudta mihez kötni.

Az öreg abbahagyta az olvasást, ahogy lefektette az újságot az asztalra, észrevette az előtte álló kíváncsi fiúcskát. Megilletődötten nézte a nagy levegőket szippantó kisfiút. Valentin végre megértette; ahogy az idős rendőr szemébe nézett, tudta, hogy mit érzett. Az öreg tekintetének mélyén átható szomorúság ült. Hát az érzelmeknek is van szaga? Csak nézték egymást percekig. A rendőr azt latolgatta, mit akarhat ez a gyerek, fogalma sem volt, mihez kezdjen vele; Valentint ledöbbentette felismerése, új távlatok nyíltak meg előtte. Nagy sokára észbekapott és megeredt a nyelve:

– Jó napot kívánok! Jöttem segíteni! Van rendőrkutyájuk?

– Nem, nincs. – felelte a továbbra is megrökönyödött öreg.

– Jól van, akkor mostantól én leszek az! Szenzációs szaglásommal a gyilkosok nyomára vezetem magukat!

Felszaladt a rendőr szemöldöke, úgy tűnt, meg sem akar állni a haja tövéig. Olvasott egy cikket a múltkor egy kisfiúról „Az életmentő orr” címmel, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Manapság alig lehet hinni az újságoknak, ezt a hírverést is csak a szenzációhajhászat számlájára írta. De ha mégis igaz…

– Mitől olyan szenzációs a szaglásod?

– Mindent kiszagolok, amit csak szeretne. Emlékszik a múltkori tűzesetre? Azt is én orroltam meg! Arra gondoltam, hogy hasznos lehet egy ilyen társ, mint én, a rendőrségen. De most már látom, hogy tényleg szükség lesz rám, ha még kutyájuk sincs. Nyomozás nincs kutya nélkül, vagyis egy kifinomult nózi nélkül. – azzal mutatóujjával megütögette orra hegyét a mondandóját nyomatékosítva.

Az öreg felnevetett. Tetszett neki a kisfiú talpraesettsége. Valentin megérezte az öreg körüli illatok változását, valami friss, citrusos, meleg egyveleg áradt felőle. Ez lesz biztos a kíváncsiság.

– Rendben, megmutathatod, mit tudsz. A szüleid tudják, hol vagy?

– Igen, anya még pogácsát is csomagolt. Tetszik kérni?

Az idős rendőr hagyta, hogy segítsen a kisfiú, Valentin pedig odaszokott a rendőrségre az öreghez. Igaz, alig történt valami a kis faluban, csendben telt egyik nap a másik után. Ritkán megesett, hogy a fülükbe jutott egy-egy lopás híre. Hol az irigy szomszéd, hol a róka vitt el egy tyúkot innen-onnan, de mindig sikerült nyakon csípni a bűnösöket, és kellő megleckéztetés után kiadni az útjukat. Valentin és az öreg rendőr kézben tartották a falu biztonságát. Amikor nem volt mit csinálni, vagy a korábbi ügyekről mesélt az öreg, vagy együtt nézték az izgalmasabbnál izgalmasabb bűnügyi sorozatokat – hogy mindenre fel legyenek készülve.

Valentin egészen hozzánőtt a rendőrhöz, szinte már nagyapjaként tekintett rá, és tudta, hogy az öreg is kedveli őt, hiszen gyakran érezte a közelében azt a könnyed, mindent átjáró, édes eszenciát; a szeretet illatát. De valahogy nem akart szűnni a rendőr körül a szomorúság terhes szaga. Hiába érezte a sok kellemes aromát Valentin, hol kevésbé, hol jobban, de mindig belevegyült a dohos, nehéz keserűség.

Egy reggelen Valentin zárva találta a rendőrség kapuját. Nem értette. Elindult megkeresni a rendőr házát. Ahogy közeledett az utcácskán, messziről látta, hogy a ház ajtaja nyitva áll, és néhány fekete ruhás alak ácsorog odakint. Felgyorsította lépteit, saját hideg verejtékének és félelmének csípős illata kúszott orrába. A sötét ruhás férfiak rá se hederítettek. Halkan fellépkedett a lépcsőn, és belépett a házba. A félhomályból lassan kibontakozott előtte egy nőalak. A korosodó hölgy egy fotelban ült, kiskosztümje szintén fekete; halkan szipogott, kezében egy zsebkendőt morzsolgatott. A kisfiú kétségbeesett arccal közeledett az asszonyhoz.

– Csókolom. – suttogta elcsukló hangon. A hölgy feléje fordult, végigmérte Valentint és könnyein keresztül gyengén rámosolygott:

– Hát te vagy az. Annyit mesélt rólad. Tudta, hogy már nem marad sokáig, és úgy örült neked. Köszönöm! Köszönöm, hogy vele voltál mostanáig! – az asszony kinyújtotta kezét a kisfiú felé, tenyerén az idős rendőr kitüntetése feküdt – Ez most már téged illet.

Valentin arca kipirult, a könnyei tartóztathatatlanul eleredtek. Elvette a kitűzőt. Szeretet illata volt.