Lassú méreg

Hát tényleg így lesz vége? A világ várta őt, ő a végsőkig szolgálta, és mit kap cserébe: a világ most cserbenhagyja. Hát valóban ez lenne az élet egyoldalú igazsága?

Jöttünk, de nem tudjuk honnan, majd elmegyünk, de nem tudjuk hová. Mi értelme?

Így elmélkedett Leondt, míg már érezni kezdte, hogy ereiben lassul a forró vér folyama, ajkai elzsibbadtak, szemhéja elnehezült; – egy örök élet fáradtsága ez, nem is a méreg – gondolta.

Sajnálta, hogy már mennie kell, és ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy nem kell már tovább küzdenie.

Szánalmas volt, ahogy a gyilkosokból álló bizottság, akik gyűlölték, és azok, akiknek egykor fontos volt, mindannyian, egymás mellett állva, végignézték, ahogy aranykupájából kiitta a végítéletét, és ahogy testét lassan elhagyja az élet. Üvölteni akart volna fájdalmában: nem bírja elviselni ezt a megalázást, és legfőképp, nem akar még menni! Valaki!

Ott volt körülötte mindenki, és mégsem érthette meg senki, őt nézték, ahogy ő nézte egész életén át a világot, szemlélődött, és most őt szemlélték. De milyen mustra volt ez? Mit láttak belőle? Egy haldoklót, aki nem lesz már többé, akit nem lehet megérinteni, akihez nem lehet szólni, akit nem lehet már többé szeretni, és akit nem lehet már többé gyűlölni. Üvölteni, sikítani, zokogni kell.

Nem lehet. Tüdejét elhagyta utolsó lélegzete, egy sóhaj, amivel még annyi mindent mondott volna, de csak ennyire futotta.

Akinek kell, az úgyis érteni fogja. Vagy nem?

Mi várt volna még rám?

Nem tudom.

Vége?

Csend és nyugalom.

Liliomillat.

Hát vége.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s