Szentügyek Bizottsága

Még meleg volt a holttest. A Bizottság tagjai körben álltak. Részletes tanácskozásba bocsátkoztak az elhunyt életének megítélése ügyében, szárnyaikkal olykor idegesen csapkodtak. Egyelőre egyik oldalon sem volt többség, ugyanannyian szavaztak a megboldogult szentté avatására, ahányan elkárhoztatták volna, sőt, kialakult egy harmadik véleményalkotó csoport is, akik szerint említésre sem méltó, átlagos életet élt az elhunyt.

– Eddig sem hagytunk mindenkit szentté avatni, akit megöltek. Ne raboljuk egymás idejét, menjünk!

Hallgatásba burkolózott a tömeg, látszólag senki sem figyelt rájuk. Ennél azért többet illik foglalkozni a munkával.

– Megeszem a glóriám, ha végül szentnek kiáltjátok ki! Ilyen előélettel? – elégedetlenkedett az elkárhoztatók szószólója.

– Miért, mit csinált? – kérdezte meglepetten az egyik szentpárti.

– Nem láttátok a jegyzőkönyvet? Embert is ölt!

– Igen, de az önvédelem volt. Egyébként egészen tűrhető életet élt.

– Tűrhető? Önvédelem? Az adósságát akarták behajtani. Elkockázta a családja minden vagyonát. Most végül nem sikerült elmenekülnie az üldözők elől. Már miért lenne ez az ember szent? Megérdemelte, amit kapott.

– De egyszer megmentett egy kisgyereket: ellökte a lovaskocsi elől.

– Igen, a saját fia volt… A saját gyereked csak megmentenéd, nem?

– De nézzétek! Liliomok nőnek, ahová a vére kifolyt! – próbálkozott a szentesítő.

– Most növesztetted őket. – legyintett a kárhozatra szavazó.

– Nem igaz!

– Miért olyan fontos neked, hogy szentté avassuk? Gyanús vagy nekem…

– Csak szeretném, ha ti is látnátok az emberek jó oldalát. Én hiszek benne. Próbáljátok meg felfedezni a kedvemért, jó?

– Mindig ezt mondod! Nem vehetünk be mindenkit a szentek közé csak azért, mert te szeretnéd felfedezni az emberekben a jóságot, ha egyszer üvölt, hogy rossz ember volt!

– De imádkozott is… – jegyezte meg csendben a szentavató, ez volt az utolsó kijátszható kártyája, de visszafelé sült el.

– Á! Értem, már! – emelte fel mutatóujját a kárhoztató – Hozzád imádkozott! Hízeleg a hiúságodnak, igaz?

– Nem erről van szó.  – válaszolta szomorúan – Minden este elmondta, mennyire szereti a feleségét és a fiát, hogy csak azért kockázik, hogy megtöbbszörözze a pénzüket, hogy jobb jövőt teremthessen nekik. És nem lát erre más lehetőséget, mert nyomoréknak (ezt ő mondta így) teremtette a Jóisten, nem tud rendes munkát vállalni sántán, fél karral.

Mély csend támadt a vitázók körében. Nagy sokára megszólalt az elkárhoztatók frontembere, a tarkóját vakargatta.

– Hát nem tudom. Ez nekem még mindig kevés a szentté avatáshoz. Legalább mártírhalált halt volna.

– Ha úgy vesszük, feláldozta magát a családjáért. De ha ez így nem felel meg, akkor valami csodatételt a nevére írhatunk. – kacsintott megbátorodva a jóhiszemű.

– Na nem! Ott volt az a pasas is, akit végül szentté avattunk (megjegyzem, az is miattad volt): egy farkas leölte az ökrét, mire ő varázsolt egyet és a farkas kezes báránnyá lett. Ez nem csodatétel, hanem boszorkányság!

– Ugyan már! Annyira szkeptikus vagy! Azt úgy jegyeztük fel, hogy szentbeszédet intézett a farkashoz. Tehát Isten szolgálatában tette! – bólogatott meggyőződéssel. – Valami hasonlót kitalálhatnánk ennek a jóembernek is.

Hosszas hallgatás után újra megszólalt a harmadik párt képviselője:

– Minek a fáradság? Megcsináljátok az összes ezzel járó dokumentációt? Komolyan? Megint összehazudnátok valamit? És, ha a Főnök pont ezt a jegyzőkönyvet szúrja ki, melyikőtök fog magyarázkodni? Temettessük el egy jelöletlen sírba, és felejtsük el az egészet.

Morajlás futott végig a bizottság körében, többen egyetértőn bólogattak, néhányan tartózkodón hátrébb léptek, és csak bámulták a holttestet. Végül senki sem tiltakozott, valóban ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Ismét döntöttek egy emberélet fölött. Munka elvégezve.

Becsület

„Azkik az testi gyönörösségeket kévánják, és az ű lelköket éhhel hagyják meghalnia, ezök hasonlatosak az egy embörhöz, ki mikoron futna az unikornis vad előtt, hogy űtűle meg ne marattatnék, egy nagy verömbe el-béesék…”

(A verembe esett ember. Kazinczy-kódex)

 

– Én is csak ember vagyok! – üvöltötötte az atya. Kísértetiesen kúszott végig a visszhang a katakombákban; de a holtak nem illették válasszal; sem rosszallással, sem megnyugtató helyesléssel. Egyedül volt, teljes magányban, már az Úr sem válaszolt, ez a hallgatás, ez a fülsiketítő csend rosszabb volt bármilyen szidalomnál.

Rekedt zokogás, légszomj és keserű könnyek bugyborékoló hangjai futkostak a folyosókon, nem lelve vigasztalójukat. Egy nő, egy asszony gyászolta becsületét, a fájdalomtól meghajlott háttal, remegő kézzel húzta össze magán megtépett rongyait, meggyalázott testének menedék. Mi lesz most? A menny leszakadt és aláhullt a pokolba, nincs többé megváltás, nincs már többé semmi, csak keserűség és árulás!

Megkondult a templom harangja, messze kiáltott a hajnali álmos csendben, valahol egy kutya felvonított, varjak repültek át az égen, galambok rebbentek el ijedten.

***

Fájt, hogy nem szeretik viszont, hogy nem adják önként, hogy el kell venni azt, amire szüksége van, amire úgy vágyik. Az atya elveszett lélekként bolyongott a templomban; egykor az otthona volt, most sehol sem lelte benne a helyét.

Mindenét feláldozta, mindenét odaadta, és nem kell, senkinek. Gyakran megfordult a kéjhölgyek éjfekete bódéiban. Olyankor hosszú köpenyébe burkolózott, kámzsáját mélyen az arcába húzta. Pillanatnyi öröm, szomjoltás, de mit ér, ha fizetségért adják. Nem volt mögötte érzelem, nem volt mögötte vonzalom, lélek nélküli testek. Odaadása önzésbe fordult át. Gyakran elfújta a remegő gyertyalángot, látni sem bírta a kötelességből vonagló testeket, és maga elé idézte az asszonyt, akit szeretett, akit magának akart.

Az asszony minden istentiszteleten az első sorban ült, csillogó szemekkel itta magába a pap minden egyes szavát, az atya ilyenkor látni vélte az asszony körül a glóriát, gyönyörű volt, smaragd szemei, meggyvörös ajkai, rózsás arca, és a rajongása. De ez a rajongás csak az atya szavainak szólt, a szent hitnek, magának Istennek. Ezt akkor még nem vette észre. Kívánta, magának akarta ezt a nőt, örökre. Álmatlan éjszakákon vitatkozott Jézussal, Istennel, elátkozta őket, majd zokogva könyörgött a kegyelmükért. Amikor nem bírt vágyával, az éji hölgyeknél tett látogatásai után hű korbácsával emlékeztette magát élete végéig vállalt esküjére. Nem csak a testi vágy gyötörte, nem csak egy érintésre vágyott. Hát megkaphatja az ember azt a szeretet Istentől, amire valójában embertársától vágyik?

Mindenét feláldozta a népe hitéért. Odaadta a lelkét, és odaadta a testét is, mindenét, az életét. Papként súlyos kötelezettségeket vállalt, hosszú, fárasztó ideig cipelte az önként magára vett terheket. Ám nyája hálátlan volt, nem volt neki elég annyi idő után az egyszerű „köszönjük, Pásztor”, és nem volt elég a családi asztalokról néhanapján féltetett, magányosan elfogyasztott keserű kóstoló. Már nem volt elég a szajhák öle sem, többet akart.

A húsvéti mise után történt. Az asszony nem jött el az imára. Az atya kétségbeesett, hangja remegett a keserűségtől és a csalódottságtól, mindvégig, míg szónokolt. Az istentisztelet végén dühösen csapta be a Bibliát, porzottak lapjai, gerince meghasadt. Az atya remegő kézzel nyomta le a pulpitus mögötti ajtó kilincsét, zokogva rogyott le a szobácska bíborvörös székére. Alig eszmélt fel, halk kopogás hallatszott. Az asszony feloldozásért érkezett, amiért elmulasztotta a misét – beteg gyermekét ápolta otthon, ám az atya belé fojtotta a szót. Könnyeit fuldokolva nyelve magához húzta a nőt. Végre. Hát eljött hozzá.

***

Az atya a harangtoronyban találta magát, feleszmélt keserű kábulatából, a hajnali szürkületben búcsúzóul megkócolta haját az utolsó esti szellő. Még egy lépés az öröklétbe, a kárhozatba, mindegy, csak legyen vége.

Elmacskásodva

Halkan dorombolt, ahogy a reggeli nap melengette szürke-fekete fényes hátát. Mellette egy lovaskocsi zörgött el, a ló patáinak ütemes csattogása visszhangot vert. Nagyot ásított, hátát púpozva lassan nyújtózott egyet. Nehézkesen megrázta magát a hosszú pihenő után. Ideje volt áthelyezni székhelyét, máshonnan figyelni a járókelőket. Néhányan már áttelepedtek az út szélére, ott jó lesz neki is, félárnyékban, nyugalomban. Elindult. Karmai kocogtak, ahogy odébb lépkedett a macskakő.