Reggeli dilemma

A metró nyitott ajtókkal várakozott a megállóban. Magdaléna néni tanácstalanul állt. Kezeiben súlyos szatyrok, a kora reggeli bevásárlás zsákmányai lapultak bennük.

Még volt némi szabad hely a metrón. Elég lenne az neki? Sok a csomagja, ülőhely pedig nincs. Végig kell állnia az utat hazáig? Várjon inkább még egy metrót? Az legalább még öt perc. És ha az is tömve lesz?

Figyelmét jobb bokájára és lábszárára irányította, azt latolgatta, mennyire fáj ma reggel, kibírná-e, ha végigállná az utat. Gyors fejszámolást végzett: a megállók számát felszorozta az átlagos menetidővel, felbecsülte a szatyrai jelenlegi súlyát, hozzáadta a karizmai esetleges fáradásával járó többletnehézséget, hatványozta a jobb lába előfordulható fájdalmaival. Mire a végére ért, elkezdett villogni a metróajtó fölötti piros lámpa, a géphang pedig felszólította az utasokat a beszállás gyors befejezésére. Magdaléna néni úgy ítélte meg, minden körülmény figyelembevételével, mégis jobb, ha még most felugrik a metróra.

Egy dolgot felejtett el belekalkulálni alapos számításaiba: amíg gondolkodott, hozzá hasonló, ám kevésbé precíz fiatalok és idősek kihasználták az utolsó pillanatokat, és mind felszálltak a metrókocsira, így a Magdaléna néni gondolatainak kezdetén lévő szabad hely mennyisége töredékére csökkent. De addigra már ez sem jelethetett akadályt, Magdaléna néni fejében megszületett a döntés, és erős akaratának köszönhetően az utolsó négyzetcentimétereket kihasználva felnyomult a szerelvényre a puha és meleg tömegbe.