Lélekből szól

Vastag por lepte a kopott kristálycsillárt, a színpadon a virágköltemények csontvázzá száradtak. A zenekari székeken molyrágta estélyik és frakkok hevertek és mindenfelé elsárgult, szakadt kottalapok világlottak a sötétben. A színpadon fekvő hangszertetemek hangtalan nyugalomba vonultak, hosszú évek óta nem járt itt senki.

***

Régen történt. A színház a tizedik évfordulójának megünneplésére nagyszabású koncerttel és szemet gyönyörködtető táncelőadással készült. Az ünnepélyre az igazgató díszfeliratot is készíttetett, arany betűkkel rakatta ki a színház míves bejárata fölé: „Az igaz zenének lelke van.”

Elkelt az összes jegy, otthon készülődtek a nézők, izgatottan várták a varázslatos estét, a gyerekek ujjongtak, ünneplőruháikban az utcákon futkároztak. Néhányan már a színház mellett ácsorogtak, és volt aki a főpróbára próbált behallgatózni.

A főpróbán történt. A zenészek befejezték a hangolást, a táncosok bemelegítették izmaikat, a karmester a magasba emelete a karját, egy levegővételnyi ideig feszült csend volt, majd a karmester intett. Abban a pillanatban fel kellett volna hangzania a szimfónia első hangjainak és a táncosok dübörgésének. Akik kintről hallgatóztak, még szorosabban tapasztották fülüket az ajtókhoz, de semmit sem hallottak.

Majd halkan egy kétségbeesett emberi hang hallatszott, amely egyre erősödött. Az igazgató jajveszékelt a teremből. Egy lélek sem volt ott rajta kívül, az összes zenésznek és táncosnak nyoma veszett, csak a ruháik hevertek a székeken, a hangszerek a földön, a karmester partitúrájának lapjait pedig szétszórta a huzat.

A színház a tizedik évfordulójának napján gyászolva zárt be. Az igaz zene megkövetelte az áldozatát. Azóta az igazgató minden este elsétált a színháza előtt, néha megállt, nézelődött, hallgatózott, kukucskált, és néha átkozódva rázta az öklét a kapu felé. Az arany betűk megkoptak, a falak elszürkültek, a kaput szújáratok cirádázzák, de ha egy nyugodt éjszakán arra jársz, és rátapasztod a füled az ajtóra, szívhez szóló muzsika hangjait hallani.