Szentügyek Bizottsága

Még meleg volt a holttest. A Bizottság tagjai körben álltak. Részletes tanácskozásba bocsátkoztak az elhunyt életének megítélése ügyében, szárnyaikkal olykor idegesen csapkodtak. Egyelőre egyik oldalon sem volt többség, ugyanannyian szavaztak a megboldogult szentté avatására, ahányan elkárhoztatták volna, sőt, kialakult egy harmadik véleményalkotó csoport is, akik szerint említésre sem méltó, átlagos életet élt az elhunyt.

– Eddig sem hagytunk mindenkit szentté avatni, akit megöltek. Ne raboljuk egymás idejét, menjünk!

Hallgatásba burkolózott a tömeg, látszólag senki sem figyelt rájuk. Ennél azért többet illik foglalkozni a munkával.

– Megeszem a glóriám, ha végül szentnek kiáltjátok ki! Ilyen előélettel? – elégedetlenkedett az elkárhoztatók szószólója.

– Miért, mit csinált? – kérdezte meglepetten az egyik szentpárti.

– Nem láttátok a jegyzőkönyvet? Embert is ölt!

– Igen, de az önvédelem volt. Egyébként egészen tűrhető életet élt.

– Tűrhető? Önvédelem? Az adósságát akarták behajtani. Elkockázta a családja minden vagyonát. Most végül nem sikerült elmenekülnie az üldözők elől. Már miért lenne ez az ember szent? Megérdemelte, amit kapott.

– De egyszer megmentett egy kisgyereket: ellökte a lovaskocsi elől.

– Igen, a saját fia volt… A saját gyereked csak megmentenéd, nem?

– De nézzétek! Liliomok nőnek, ahová a vére kifolyt! – próbálkozott a szentesítő.

– Most növesztetted őket. – legyintett a kárhozatra szavazó.

– Nem igaz!

– Miért olyan fontos neked, hogy szentté avassuk? Gyanús vagy nekem…

– Csak szeretném, ha ti is látnátok az emberek jó oldalát. Én hiszek benne. Próbáljátok meg felfedezni a kedvemért, jó?

– Mindig ezt mondod! Nem vehetünk be mindenkit a szentek közé csak azért, mert te szeretnéd felfedezni az emberekben a jóságot, ha egyszer üvölt, hogy rossz ember volt!

– De imádkozott is… – jegyezte meg csendben a szentavató, ez volt az utolsó kijátszható kártyája, de visszafelé sült el.

– Á! Értem, már! – emelte fel mutatóujját a kárhoztató – Hozzád imádkozott! Hízeleg a hiúságodnak, igaz?

– Nem erről van szó.  – válaszolta szomorúan – Minden este elmondta, mennyire szereti a feleségét és a fiát, hogy csak azért kockázik, hogy megtöbbszörözze a pénzüket, hogy jobb jövőt teremthessen nekik. És nem lát erre más lehetőséget, mert nyomoréknak (ezt ő mondta így) teremtette a Jóisten, nem tud rendes munkát vállalni sántán, fél karral.

Mély csend támadt a vitázók körében. Nagy sokára megszólalt az elkárhoztatók frontembere, a tarkóját vakargatta.

– Hát nem tudom. Ez nekem még mindig kevés a szentté avatáshoz. Legalább mártírhalált halt volna.

– Ha úgy vesszük, feláldozta magát a családjáért. De ha ez így nem felel meg, akkor valami csodatételt a nevére írhatunk. – kacsintott megbátorodva a jóhiszemű.

– Na nem! Ott volt az a pasas is, akit végül szentté avattunk (megjegyzem, az is miattad volt): egy farkas leölte az ökrét, mire ő varázsolt egyet és a farkas kezes báránnyá lett. Ez nem csodatétel, hanem boszorkányság!

– Ugyan már! Annyira szkeptikus vagy! Azt úgy jegyeztük fel, hogy szentbeszédet intézett a farkashoz. Tehát Isten szolgálatában tette! – bólogatott meggyőződéssel. – Valami hasonlót kitalálhatnánk ennek a jóembernek is.

Hosszas hallgatás után újra megszólalt a harmadik párt képviselője:

– Minek a fáradság? Megcsináljátok az összes ezzel járó dokumentációt? Komolyan? Megint összehazudnátok valamit? És, ha a Főnök pont ezt a jegyzőkönyvet szúrja ki, melyikőtök fog magyarázkodni? Temettessük el egy jelöletlen sírba, és felejtsük el az egészet.

Morajlás futott végig a bizottság körében, többen egyetértőn bólogattak, néhányan tartózkodón hátrébb léptek, és csak bámulták a holttestet. Végül senki sem tiltakozott, valóban ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Ismét döntöttek egy emberélet fölött. Munka elvégezve.