Reggeli dilemma

A metró nyitott ajtókkal várakozott a megállóban. Magdaléna néni tanácstalanul állt. Kezeiben súlyos szatyrok, a kora reggeli bevásárlás zsákmányai lapultak bennük.

Még volt némi szabad hely a metrón. Elég lenne az neki? Sok a csomagja, ülőhely pedig nincs. Végig kell állnia az utat hazáig? Várjon inkább még egy metrót? Az legalább még öt perc. És ha az is tömve lesz?

Figyelmét jobb bokájára és lábszárára irányította, azt latolgatta, mennyire fáj ma reggel, kibírná-e, ha végigállná az utat. Gyors fejszámolást végzett: a megállók számát felszorozta az átlagos menetidővel, felbecsülte a szatyrai jelenlegi súlyát, hozzáadta a karizmai esetleges fáradásával járó többletnehézséget, hatványozta a jobb lába előfordulható fájdalmaival. Mire a végére ért, elkezdett villogni a metróajtó fölötti piros lámpa, a géphang pedig felszólította az utasokat a beszállás gyors befejezésére. Magdaléna néni úgy ítélte meg, minden körülmény figyelembevételével, mégis jobb, ha még most felugrik a metróra.

Egy dolgot felejtett el belekalkulálni alapos számításaiba: amíg gondolkodott, hozzá hasonló, ám kevésbé precíz fiatalok és idősek kihasználták az utolsó pillanatokat, és mind felszálltak a metrókocsira, így a Magdaléna néni gondolatainak kezdetén lévő szabad hely mennyisége töredékére csökkent. De addigra már ez sem jelethetett akadályt, Magdaléna néni fejében megszületett a döntés, és erős akaratának köszönhetően az utolsó négyzetcentimétereket kihasználva felnyomult a szerelvényre a puha és meleg tömegbe.

Reklámok

Az a nap…

Egykedvűen rágcsálta a kis sajtos falatkákat, elszürkült tekintettel maga elé meredt és elmélázott elhervadt fiatalságán.

Minden reggel 6 óra 30 perckor felkel, megborotválkozik, levendulaillatú  arcszeszével megkínálja barázdált arcát, csinosan felöltözik, foghíjas fésűjével elrendezgeti gyér haját a feje búbján, felöltőjét magára kanyarítja és elindul.

Minden reggel pontban 7 óra 4 perckor felszáll a csattogó-sivító metróra, megkeresi törzshelyét; ha szabad, odakucorodik és előveszi vászontáskájából a sajtos falatkákat, pontosan nyolcat. Ha elfoglalták a helyet, odaáll, minél közelebb, és csukott szemmel teszi meg az utat. És mindvégig arra az egy napra gondol.

Arra a napra, amikor 6 óra 30 perckor kivetette magából az ágy, mosolyogva nyújtózott, egy kedves dallamot dúdolgatva megborotválkozott; igaz, véletlenül megvágta az állát, fel is szisszent, de tudta, a fűszeres aromájú levendula arcvíz minden sebet begyógyít – még a női lélek sebeit is –, hát meglocsolta vele üde bőrét. Kordnadrágba és patyolatfehér ingbe bújt, kezével hajába túrt, zakóját kézbe kapta, és már indult is a tavaszi ébredező napsütésbe.

Minden reggel érdemes azt a napot újraélni. Amikor a 7 óra 4-es metróra még éppen fel tudott ugrani. Levetette magát az üres ülésre, belekotort zakója zsebébe és hálás volt, amiért megtalálta az előző napi maradék nyolc szem sajtos falatkát, amit a csinos pékárus kisasszony, a Rozi adott ajándékba – csak mert mindig olyan finom nyárillatot visz magával az üzletbe. Sorra bekapkodta az omlós péksütit. Az utolsó falatot csaknem félrenyelte, amikor a fekete ruhás hölgy könnyed léptekkel felszállt a szerelvényre. Kalapja titokzatosan eltakarta sima homlokát, égszínkék szemei rejtélyesen megrebbentek, rózsás ajkai mosolyra álltak. A fiatalember mellé ült le.

A fiatalember szíve nagyot dobbant. Az Édenkert illata belopózott orrába. Minden szétesett körülötte, már nem hallotta a metró zaját, nem érezte arcán a huzatot, örökre elveszett és a hölgy szemeiben kereste, tudta, ott még meglelheti önmagát. A Végzet Asszonya gyöngyözőn ránevetett, rákacsintott, majd tovalebbent a vagonról. Fél pár fekete bőrkesztyűje észrevétlenül lapult a férfi melletti ülésen. A férfi levegő után kapkodva leejtette kezét a langymeleg ülőhelyre, ahol az előbb még a hölgy pihent meg. Ujjai megakadtak a puha kesztyűben, megmarkolta. Igen! Egy jel! Még találkozniuk kell!

Azóta minden reggel felkészült a találkozásra, minden reggel várta a hölgy érkezését, és minden reggel az inge zsebében lapult a fél pár fekete bőrkesztyű, a szíve fölött.

Egykedvűen rágcsálta a kis sajtos falatkákat, elszürkült tekintettel maga elé meredt és elmélázott elhervadt fiatalságán; talán majd holnap.

Következő megálló, az ajtók kinyíltak.

Egy hölgy, fekete ruhában, kissé kopott kalapban. Égszínkék szeme megakadt a férfin. Elmosolyodott.