Sünbiológia
Történetünk főszereplője Sence, a sün. Szülei Bencének akarták keresztelni, de egy sünnek mégsem lehet emberneve, és egyébként is, a sünök nevének kötelező „s”-sel kezdődni, így lett, köztes megoldás gyanánt – mert a sünök kompromisszumkészségükről is messze földön híresek –, Sence.
Sence nagyon szerette az almát, különösen az almamagot elrágcsálni. Órákig tudott nyammogni egy ilyen ínyenc falaton; nyelve alatt őrizgette, csak hogy minél tovább érezze az almamag semmihez sem hasonlítható csodás ízét. Úgyhogy, ha almáról volt szó, megszűnt körülötte a világ, nem hallott, nem látott, egyedül a cél lebegett a szeme előtt: minél hamarabb megszerezni a finomságot.
Így történt, hogy Sence épp a dorozsmai buszmegálló felé sétálgatott és meglátta, amint egy kislány a félig megrágcsált almacsutkáját kidobta a kukába. Azonnal összefutott a nyál a szájában, és átkapcsolt az agya almamódba. A kislány édesanyjával felszállt a buszra, tiszta lett a terep. Sence odakocogott a kukához. Meg kell kaparintania azt az almát! Ha úgy lesz kedve, talán még visz is haza a szüleinek pár falatot, na jó, még egy-egy almamagot is hagy majd nekik, egye fene.
Felmérte, hogyan tudna bejutni a szemetesbe. Se egy pad, se egy oszlop, a kuka ott állt a puszta közepén, legalábbis Sence szemében így tűnt. Valóban nem volt semmilyen könnyítő eszköz, vagy körülmény a közelben. Elkezdte törni a fejét, vajon mi lehetne a megoldás. Megpróbálhatna felmászni! Ám alig jutna valameddig, visszahúzná tüskepáncélja, és nem tudna megkapaszkodni sima kis talpaival.
Építhetne egy emelvényt! Tappancsával beárnyékolta szemeit a verőfényben és körbenézett, sehol sem látott a közelben fadarabot vagy követ, amit felhalmozhatott volna. Hm, talán, ha nagyon-nagyon nagy erővel elrugaszkodik a talajtól, be tudna ugrani a vágyott alma mellé. Összegömbölyödött, hogy felmérje lábai alkalmasságát, de csalódottan nyúlt el a földön. Rá kellett jönnie, hogy rövid lábacskáival, bármennyire is erőlködik, nem tudott volna akkorát ugrani, hogy a kukában kössön ki. De talán nekifutásból?!
A hirtelen ötlettől vezérelve Sence lassan hátrálni kezdett, tekintetét végig a szemetesre függesztette, látni vélte az összeharapdált, lédús almát, ami alig várja, hogy kimentse onnan. Megállt, összegyűjtötte minden lelkierejét, kihúzta hátát, tüskéit kihívóan az égnek meresztette, topogott néhányat hátsó lábaival, majd usgyi, nekifutott, és… És ugrott volna, ha nem fullad ki félúton. Köhögve, krákogva állt meg a szemetes tövében. Bosszúsan nézett a magasba, a francért ilyen magasak ezek a kukák!
Egy lufi! Egy lufiba kapaszkodva be tudna röppenni az árva alma mellé. Ugyanolyan kislányoknál szokta látni, mint aki kihajította a csutkát. De most egy lélek sem volt se közel, se távol; majálisnak híre sincs, és búcsú is volt már idén. Na meg, mégis hogyan kérné el a féltett léggömböt bármelyik kislánytól, meg sem értenék a dörmögését. A szülei is mindig rászólnak, hogy nyissa ki jobban a száját beszéd közben, még ők is alig értik. Hát akkor egy kislány… Nem jó, nem jó! Tovább! Csuklóját forgatta, így siettetve a gondolatok jöttét, de elakadt az ötletek folyama, és nem jutott már más az eszébe.
Lábait szétvetve, csalódottan ücsörgött, üveges szemmel bámulta a szemetest. Mit tegyen? Üres kézzel mégsem mehet haza. Álmatlan éjszakákon kísértené az alma rémképe, amiért nem küzdött elég kitartóan és hagyta, hogy az enyészet martalékává legyen. Már kezdett egészen kétségbeesni, de durván megzavarták borongásában. Egy biciklis tűnt fel a semmiből és egy girbegurba faágat hajított a kuka felé, ám elvétette, az ág Sence mellé pottyant, egyik görbéjével kupánvágva a morcos sünt, a bicajos vandál pedig tovaszáguldott. Cserbenhagyásos bűncselekmény! Gondolta Sence, és dühös mozdulatokkal megdörzsölte sajgó búbját.
Ekkor azonban beléhasított a felismerés. Gyorsan szemügyre vette az ágat, megszimatolta, körbeszaladgálta néhányszor, hogy megbecsülje méretét, és pont jónak, mi több, tökéletesnek tűnt! Hát megsegítette a jó sünisten! Nagyokat szuszogva addig hintázott a fa egyik görbületén, amíg az ág felső vége megakadt a szemetes peremén. Igen! Lassú léptekkel elindult felfelé.
A kuka széléhez érve újabb kihívással kellett szembesülnie, az alma a szemetes alján hevert. Sencének azonban már semmi sem állhatta útját, eddig is annyi áldozatot hozott, ha idáig eljutott, nem fordulhatott vissza. Orrát megcsapta a gyümölcs savanykás illata. Hátra sem nézett, úgy ugrott be az alma mellé. Hasra érkezett, szerencséjére néhány zsebkendő megvédte a csonttörő becsapódástól. Odabújt a hűvös almához, úgy érezte, hazatért.
Alkonyodott. Sencének még sötétedés előtt haza kellett érnie, ideje volt hát indulni. Hátára szúrta az almát, majd gondolkodás nélkül belemarkolt a szemeteszsákba, és nagy zörgéssel felhúzódzkodott a kuka pereméig. Örömittasan visszaereszkedett a faágon a talajra. Sikerült! Hazáig ugrándozott a boldogságtól. Otthon behabzsolták a finom falatokat, és amikor az almamagokhoz értek, Sence szülei ráhagyták a kis sünre, hogy belátása szerint ossza el a zsákmány legértékesebb részét. Sence igazságosan, mindenkinek ugyanannyi magot adott, majd egy kis gondolkodás után felmarkolt egyet a sajátjai közül és elsündörgött vele. Mikor visszatért földes volt még az orra hegye is. Ahelyett, hogy felfalta volna mindet, úgy döntött, a küzdelmek emlékére inkább ültet egy almafát.
Toni Morrison-idézet
Lassú méreg
Hát tényleg így lesz vége? A világ várta őt, ő a végsőkig szolgálta, és mit kap cserébe: a világ most cserbenhagyja. Hát valóban ez lenne az élet egyoldalú igazsága?
Jöttünk, de nem tudjuk honnan, majd elmegyünk, de nem tudjuk hová. Mi értelme?
Így elmélkedett Leondt, míg már érezni kezdte, hogy ereiben lassul a forró vér folyama, ajkai elzsibbadtak, szemhéja elnehezült; – egy örök élet fáradtsága ez, nem is a méreg – gondolta.
Sajnálta, hogy már mennie kell, és ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy nem kell már tovább küzdenie.
Szánalmas volt, ahogy a gyilkosokból álló bizottság, akik gyűlölték, és azok, akiknek egykor fontos volt, mindannyian, egymás mellett állva, végignézték, ahogy aranykupájából kiitta a végítéletét, és ahogy testét lassan elhagyja az élet. Üvölteni akart volna fájdalmában: nem bírja elviselni ezt a megalázást, és legfőképp, nem akar még menni! Valaki!
Ott volt körülötte mindenki, és mégsem érthette meg senki, őt nézték, ahogy ő nézte egész életén át a világot, szemlélődött, és most őt szemlélték. De milyen mustra volt ez? Mit láttak belőle? Egy haldoklót, aki nem lesz már többé, akit nem lehet megérinteni, akihez nem lehet szólni, akit nem lehet már többé szeretni, és akit nem lehet már többé gyűlölni. Üvölteni, sikítani, zokogni kell.
Nem lehet. Tüdejét elhagyta utolsó lélegzete, egy sóhaj, amivel még annyi mindent mondott volna, de csak ennyire futotta.
Akinek kell, az úgyis érteni fogja. Vagy nem?
Mi várt volna még rám?
Nem tudom.
Vége?
Csend és nyugalom.
Liliomillat.
Hát vége.
Kulcslyuk 